Egykor...

Az Aral-tó valaha a világ negyedik legnagyobb tava volt. A vízfelszín drámai csökkenése elsősorban azzal magyarázható, hogy a tavat tápláló két fő folyó, a Pamír hegységben eredő Szirdarja és Amudarja mentén az ötvenes években roppant vízigényes gyapotültetvényeket telepítettek.

A beavatkozásnak köszönhetően 1988-ra a folyók eredeti vízmennyiségének csak a töredéke jutott a tóba, ettől zsugorodni kezdett - növényvédő szerekkel szennyezett sós pusztaságot hagyva maga után.

...és most

Tulajdonképpen már nem is egy tóról, hanem kettőről beszélhetünk, a nyolcvanas évek végén ugyanis a vízszint olyan mértékben lecsökkent, hogy a tó két részre vált. Az elmúlt nyolc évben a vízszint újabb 5 méterrel csökkent, és a nagyobbik tó újra két részre szakad.

Az Aral-tó esete klasszikus példája az emberi beavatkozás miatt bekövetkező ökológiai és humán katasztrófának.

Az egykor tópartra épített halászfalvak több tucat kilométerre kerültek a nyílt víztől. A szintén tópartra épült Mujnakban üzemelt valaha a Szovjetunió legnagyobb halfeldolgozó üzeme, ma már a településről csak fél napos utazással érhető el a tó. Valaha évi 44 ezer tonna halat halásztak itt, mára az iparág összeomlott, a munkahelyek megszűntek.

A kiszáradt tó maga után hagyott sós pusztaságának mérgező anyagait a szél mindenfelé viszi, bekerül az ott élők légzőszervébe, és beépül az élelemláncba. A térség lakóinak egészségi állapota lesújtó: az emberek alultápláltak és vérszegények. A világon itt a legmagasabb a nyelőcső-rákos megbetegedések aránya, a környék rákos betegeinek 80 százaléka a rák e formájában szenved. Évek óta sejtik, de mára már bizonyították is, hogy a megbetegedések legfőbb oka a gyapotföldeken használt növényvédő szerek és gyomirtók intenzív használata.

 

 

Forrás:National Geographic